Chapter Twenty-Four

Halihó Bébik!

Mivel a másik blogom szünetel, ezért úgy döntöttem, hogy mostanában többször fogtok "látni" engem, mint heti egyszer, ugyanis arra az elhatározásra jutottam, hogy heti három résszel próbálok nektek szolgálni. Remélem kifizetődő lesz, és sok-sok hozzászólást tudhatok majd magam mögött, viszont tudnotok kell, hogy a blog hamarosan befejeződik. Tizenhat rész van még összesen, én pedig próbálom minél előbb befejezni. Ez nem azt jelenti, hogy nem szeretem a blogot, sőt.. imádom a blogot, de pár héten belül új blogot kezdek, ezzel együtt pedig ezt befejezem. Ettől függetlenül nem fogom összecsapni a részeket, és rövidek sem lesznek. Ugyanolyan részeket publikálok majd, mint eddig, csak többször. Nos, nem is húznám az időt, jó olvasást, és további szép délutánt kívánok minden kedves olvasómnak! Szeretlek titeket.

Vivianne

"Maga ikreket vár!" - csengett fülemben századszorra is Forest hangja, miközben Justin még mindig ott állt, s arra várt, hogy végre megszólaljak. Mikor felálltam, kikerekedett szemekkel bámulta pocakomat, én pedig lesütöttem szememet szégyenemben. Nem a kicsiket szégyelltem, hanem azt, hogy nem szóltam róla Justinnak, akinek joga lett volna tudnia. Hiszen Ő a gyermek, vagyis gyermekeim apja. Ezt még nehéz lesz megszoknom.

- Te, te terhes vagy? - kérdezte megrémült hangon, én pedig aprót bólintottam. - Úristen, izé.. Akkor sajnálom, nem tudtam, hogy van valakid - dadogott össze-vissza, én pedig rájöttem, hogy nem tudja: Ő az édesapa.

- Justin, figyelj! Két óra múlva végzem. Felmegyek hozzád, és beszélünk - mondtam, hangomat érzelemmentessé változtattam, hogy ne tudja, rettentően izgulok.

- Várlak, ezerötszázhúszas szoba - felelte, aztán elment. Útközben többször is visszafordult, s tekintetét rajtam égette.

***

Kettőt kopogtam, aztán csendben álltam, s vártam. Justin ajtót nyitott, aztán szó nélkül engedett be elnöki lakosztályába, melyben egyedül tölti ezt a pár napot. Leültünk a kanapéra, közvetlen egymás mellé, aztán csak csendben ültünk, egyikünk sem szólt egy szót sem. Úgy éreztem, itt az ideje vallani.

- Terhes vagyok. Tőled - mondtam, s a legrosszabbra számítottam. Justin rezzenéstelen arccal bámult rám, arca egyre vörösödött.

- Mi van? - kérdezte idegesen, én pedig lesütöttem szemeimet. - Gyereket vársz, tőlem, és nem szóltál nekem? Hogy a fenébe lehettél ilyen felelőtlen? Ha nem jövök ide, örökre eltitkolod előlem, hogy van egy gyerekem? - tört ki magából, én pedig úgy éreztem, mondanom kell valamit.

- Igazából ikrek - suttogtam lehajtott fejjel. Justin arca egyre jobban vörösödött ezért érvelnem kellett. - Pontosan ezért nem mondtam el, hogy terhes vagyok! - förmedtem rá ingerülten. - Mert tudtam, hogy így reagálnál. Nincs szükséged gyerekre. Megértem - üvöltöttem a képébe, ajkai enyhén elváltak egymástól, szemei kikerekedtek. 

- Mary, ne mondj ilyeneket! Én akarom a gyereket - suttogta, én pedig visszaültem eredeti helyzetembe, ugyanis a vita hevében felpattantam a kanapéról, hogy hitelesebb legyen a "szerepem". Ültünk egymás mellett, csendben, és senki nem szólt, egy szót sem. Öt perc is eltelhetett, mire Juss megtörte a kellemetlennek tűnő csendet.
- Segíteni fogok Neked! - szögezte le, aztán folytatta hosszúra nyúló monológját. - Tudom, hogy megbocsájthatatlan amit tettem, és látni sem bírsz, de muszáj lesz. Nem azt mondom, hogy kezdjük újra, azt sem, hogy költözzünk össze, csak annyit kérek, tűrj meg magad mellett, és engedd, hogy pénzeljelek - hangoztatta, nekem pedig felszökött a szemöldököm, a homlokom közepéig. Egyszerre éreztem magam frusztráltan, zaklatottan, és csüggedten.
Azt hittem, hogy ezt az egész 'akarom a gyereket' dolgot úgy érti, hogy nevelni akarja Őket, erre kiderül, hogy csak pénzt akar nekem adni, amiből eltarthatom a porontyokat. Ez annyira lealacsonyító és megsemmisítő volt, hogy hirtelen nem tudtam, mit kéne mondanom. Aztán felálltam, felkaptam táskámat, s távozni készültem, ám előtte még visszafordultam.
- Felejtsd el! El tudom tartani magamat, és a gyerekeimet. Nem pénzre, hanem apai szeretetre, és bánásmódra lenne szükségük. De ha ezt te nem tudod megadni nekik, akkor lépj ki az életemből. Örökre! - harsogtam, s már készültem elhúzni onnét, mikor azonban Justin elkapta karomat. Visszarántott magához. Olyan közel, hogy egy gombostűfeje nem fért volna be közénk. Ajkaink vészesen közel voltak egymáshoz, Justin szaporán vette a levegőt, és hezitált. Hezitált, hogy megcsókoljon-e, vagy sem. Végül nem tette. Akartam, hogy megtegye, de nem. Elengedett, és így szólt:
- Lesz apja a gyerekeknek - biccentettem, aztán végleg odébbálltam. Már a folyosó végén jártam, mikor cipő dobogást hallottam a hátam mögül. Odafordultam, s lám-lám, Ry rohant felém. Az a Ry. Ryan Butler. Mosolyogva borultam nyakába, Ő pedig szorosan vont magához, fejét vállamba fúrta. Jó volt újra látni. Hiányzott, nagyon.
- Úristen, Mary! De rég láttalak. Nem lenne kedved bejönni velem? - mutatott egy lakosztályra, azaz az ezernégyszázkilencvenes szobára. - Beszélgetni - tette hozzá, én pedig bólintottam.
Mikor beértünk mindketten leültünk a kanapéra, s kezdetét vette a végeláthatatlanságig tartó beszélgetés.
- Komolyan terhes vagy? - kérdezte felvont szemöldökkel, mosolyogva.
- Nem, Ryan..Betettem egy lufit a pólóm alá - kacagtam halkan, ahogyan Ő is, aztán komolyra fordítottam a szót. - Ikrek lesznek. Justin gyerekei - suttogtam, Ő pedig rosszallóan csóválni kezdte a fejét.
- Nem hiszem el. Hogy a francba lehetett ilyen felelőtlen? - tette fel a kérdést, inkább magának, mintsem nekem. Elgondolkoztam a dolgon, de jobbnak láttam nem válaszolni rá. Talán költői kérdés volt. Pedig ezer meg ezer okot tudtam volna mondani, amiért jó, hogy teherbe estem. Mégsem tettem.
- Tényleg együtt vagy Selenaval? - faggatóztam kíváncsian, hiszen felettébb érdekelt a dolognak ezen része. Ryan elmosolyodott, aztán bólintott. - De hát, hogyan? - kérdeztem elgondolkodva, hiszen Ry sosem kedvelte igazán Gomezt.
- Így alakult - nevetett, én pedig aprót bólintottam, és nem faggatóztam tovább. Úgy éreztem, hogy nem szívesen beszél erről a dologról. Az ezt követő kérdés, melyet Ryan tett fel nekem, eléggé szíven ütött, s elgondolkodtatott.
- Mi lesz ezek után Justinnal? - érdeklődött, én pedig csendben ültem, és üveges tekintettel bámultam magam elé, hiszen még én sem tudtam.
Nem akartam neki kibékülni, nem akartam neki megbocsájtani. Ki akartam zárni az életemből, és örökre elfelejteni, de ez nem ilyen egyszerű. Hiszen nem csak, hogy gyereket várok tőle (kettőt is), de még szeretem is. Talán emiatt ilyen bonyolult ez az egész helyzet. Minden olyan szépen haladt, kezdtem megfeledkezni róla, erre újra felbukkan, és felforgatja az egész életemet.
- Nem tudom - feleltem végül, Ryan pedig bólintott. Csengettek. Régen látott barátom felállt, s az ajtóhoz sétált.

- Szia, Ryan - halottam egy ismerős hangot, fél perccel később pedig megláttam a hanghoz tartozó személyt..