Chapter Twenty-Five

- Braun? - vonta fel szemöldökét a lány, akit igencsak rég láttam, s akit a pokolra kívántam. Magabiztos léptekkel indult meg felém, mikor elért hozzám, megállt előttem. Először nem tudtam, hogy mit akar, de azért felálltam, hogy egy magasságban legyünk. - Egy élmény újra látni. Lám-lám, csak nem teherbe ejtettek? És egyedül maradtál. Az ilyenekből lesznek azok, akik örök életükön át egyedül maradnak. Szomorú, de ami még szomorúbb, hogy nem vetetted el Őket. Mihaszna, életképtelen idiótát hordasz a .. - folytatta volna, ha nem emelem magasba tenyerem, és sújtok le rá. Akkora pofont kapott, hogy arca azonnal bevörösödött, kezem nyoma pedig ott maradt. Megérdemelte. Nem is értem, mit képzel magáról ez a lány. Annyira el van szállva magától, hogy az már undorító. Akkor telt be a pohár, mikor a szívem alatt hordozott, ártatlan csöppségeket kezdte szidni. Senki nem beszélhet így a gyerekeimmel.

- Azt hiszem, megyek - feleltem, miközben megöleltem, a még mindig sokkos állapotban lévő Ryant, aztán végleg leléptem.

***

- Holnap szabadnapos vagy? - kérdezte Jessica. Aprót bólintottam. - Szuper. Mit szólnál, egy csajos naphoz? - érdeklődött mosolyogva.

- Benne vagyok - biccentettem, aztán elköszöntem barátnőmtől, s végleg nyugovóra tértem, hogy kipihenjem a mai nap fáradalmait, és nehézségeit. Sok volt ez nekem..

***

- Akkor először menjünk vásárolni, aztán üljünk be egy kávézóba - lelkesedett be Jess, én pedig csak kacarásztam rajta, aztán heves bólogatásba kezdtem. Beültünk az autóba, s meg sem álltunk a legközelebbi bevásárlóközpontig. Ott azonnal megtámadtuk a ruhaboltokat. Én nem vettem magamnak semmit, viszont Jessica beszerzett egy új pár szandált. Fekete, keresztpántos lábbeli volt, apró, ezüst kövekkel kirakva. Miután ezzel végeztünk, megkerestük a plázában lévő Starbucksot, s miután rendeltünk -Én egy Caramel Frappucinot, Jess pedig egy Mocha Frappucinot-, leültünk két asztalhoz, és nekiláttunk a naphosszat tartó beszélgetéseknek.

- Most akkor mi lesz Justinnal? - kérdezte lefelé biggyesztett ajkakkal. Jessica mindig is azt akarta, hogy kibéküljünk, és ezt igen sokszor hangoztatta is.

- Semmi. Nem fogunk újra összejönni - jelentettem ki, Jess szemei pedig szikrákat lövelltek felém. Beleivott az italába, majd miután lenyelte, elgondolkodott.

- Túl pesszimista vagy, Marianne - felelte bölcsen, én pedig aprót bólintottam, aztán ittam tovább az általam rendelt italt.

***

Szombat reggel van. Két hét telt el a Justinnal való találkozásom óta. Ő azóta hazament, de ma idejön, hogy elkísérjen a vizsgálatokra a kicsikkel kapcsolatban. Nagyon izgulok, hiszen Jujuval úgy döntöttünk, hogy ma rákérdezünk a picik nemére, a névválasztás miatt. Éppen a ház előtt álltam, mikor leparkolt előttem egy hatalmas, fekete Range Rover. Letekerte a sötétített ablakot, s Justin nézett rám, hatalmas vigyorral az arcán. Megforgattam szemeimet, aztán beszálltam mellé az autóba. Az út csendben telt el, Justin hatalmas tenyerét -amelyikkel nem vezetett- végig combomon pihentette, ami egy kicsit kellemetlenül érintett, de végül átsiklottam felette. Mikor megérkeztünk a kórházhoz, Justin kiszállt, körbement, aztán úriember módjára előttem is kinyitotta az ajtót. Ezen csak elmosolyodtam, aztán együtt indultunk be a kórházba. Dr. Forest kórterme előtt kettőt kopogtunk, utána pedig bementünk. Lefeküdtem a kórházi ágyra, s kezdetét vették a vizsgálatok. Húsz percet feküdhettem, miután Forest kiküldött minket a kórteremből, azzal a felszólítással, hogy: negyed óra múlva megvannak az eredmények.
Lementünk a kórházi büféjének legeldugottabb zugába, de egy rajongó kislány ott is ránk talált. Pontosabban Justinra. Egy közös kép, és egy autogram után elment, mi pedig nyugodtan tudtunk beszélgetni.
- Nagyon izgulok - mondta Juss, miközben ujjaival dobolt az asztalon. Szemeimet forgattam, aztán azon gondolkoztam, hogy mit is mondhatnék neki.
- Annyira furcsa ez - mondtam ki végül, amire gondoltam.
- Mire gondolsz? - kapta rám zavart tekintetét Justin, én pedig hitetlenül megráztam a fejemet, aztán belekezdtem.
- Ez az egész. Több mint hat hónap telt el. Kezdtelek elfelejteni, erre újra felbukkansz. Nekem ez sok. Azt hittem, hogy soha többé nem látlak, most pedig együtt ülünk a kórházi büfében, és a közös gyerekeink nemére várunk. Az egész olyan abszurd - öntöttem ki neki a lelkem, Ő pedig csendben ült, és a hallottakat dolgozta fel, végül vett egy mély levegőt, amit aztán kifújt. Körbenézett az "étteremben", s csak ezek után szólalt meg.
- Szeretlek, Mary! Csak hogy tudd, küzdeni fogok a kettőnk kapcsolatáért! Soha nem fogom feladni, mert te vagy életem szerelme - közölte, s kezét kézfejemre helyezte, majd mutatóujjával végigsimított rajta. Gondolkoztam, mit is mondhatnék, de végül nem szóltam semmit. Három percet ültünk úgy, mikor megérkezett az orvos, és így szólt:
- Mr. Bieber, és Mrs. Braun.. a gyermekeik..