Chapter Twenty-Eight

- Justin! Hová viszel? - kérdeztem barátomtól, ugyanis szememre kendőt kötött, s már legalább fél órája utazhattunk. Dunsztom sem volt, hogy merre tarthatunk éppen, de Justin azt mondta, hogy jó lesz, és pedig hittem neki. Bár eléggé dühített a dolog, miszerint akárhányszor megkérdezem, mindig azt mondja: majd meglátod.  Fáradt voltam, és felettébb kíváncsi. Még negyed órát utazhattunk -én bekötött szemmel, majdnem megőrültem-, mikor végre megálltunk. Csak a füleimre hagyatkozhattam, így azonnal hallgatózni kezdtem, hátha meghallok valamit, amiből rájövök, hol is vagyunk pontosan. Sajnos nem jöttem rá, csupán a tenger morajlását lehetett hallani, amiből arra következtettem, hogy a parton vagyunk. Justin átfogta a derekamat, és úgy vezetett. Aztán két perc séta után megállt, mögém lépett, s mielőtt leszedte volna a kendőt, nyomott egy puszit nyakhajlatomra, melybe egész testem beleborzongott. Óvatosan kötötte ki, aztán elvette szememtől, én pedig hitetlenül néztem, az elém táruló csodát, szememből kibuggyant egy könnycsepp, oly szinten meghatott ez az egész. Naplemente volt. A tengerpart egyik elhagyatott részén voltunk. Csak mi. Nem voltak rajongók, sem fotósok, csupán Ő és Én. Egy asztal volt kitéve, Két személyre terítve. Pezsgő volt kint, eper, és egy csomó étel. Az asztal körül rózsaszirmok voltak szétszórva, és szív alakban voltak gyertyák kipakolva, melyek halovány fényükkel megvilágították az egész helyet.
- Köszönöm, ez.. ez.. - kerestem rá a megfelelő szót, de nem találtam. Ehelyett odabújtam Justinhoz, akin úgy láttam, kicsit ideges. Bár nem tudtam pontosan, mi baja lehet. Kezeit derekam köré kulcsolta, én pedig nyakában kereszteztem karjaimat, aztán lágy, érzéki csókban forrtunk össze. Csókunkat Ő szakította meg.
- Együnk - mondta kedvesen, de még mindig zavartnak láttam. Nem akartam elrontani ezt a gyönyörű pillanatot, ezért nem kérdeztem meg, hogy mi a baj. Justin kihúzta nekem a széket, aztán Ő is leült. Csendben kezdtük az étkezést. A tenger apró hullámokat lökött, melynek hangja megnyugtató volt. Annyira szép pillanat volt, úgy éreztem, még egyszer meg kell köszönjem neki.
- Justin, ez az egész, annyira fantasztikus. Még soha, senki nem tett ilyet értem, és úgy érzem, hogyha nem ismerlek meg, talán nem is tesz. Annyira.. - hangom elcsuklott, de végül erőt vettem magamon, nem kezdtem el sírni, s kimondtam, amit akartam. - Szeretlek - suttogtam, Ő pedig megeresztett felém egy kósza mosolyt.
- Én is szeretlek - mondta, aztán újra enni kezdtünk. Mikor mindennel végeztünk, Juss felbontotta a pezsgőt. Apró kortyokban ittam, miközben epret falatoztam mellé. Miután elfogyott poharam tartalma, eszembe jutott valami, melyet szerettem volna azonnal megvalósítani.
- Táncoljunk - mondtam, mire Justin rám nézett. Sóhajtott egyet, aztán bólintott. Telefonján bekapcsolta saját számát -nem egoista, á, dehogy-, a Nothing Like Us-t. Átkarolta derekam, egyik kezemet mellkasán, másikat pedig nyaka körül pihentettem. A zene szólt, mi pedig romantikus táncot jártunk. Mikor abbahagytuk, Justin csókot nyomott ajkaimra, aztán visszaültünk. Egyre idegesebb volt, s egy huzamra hörpintett le egy pohár pezsgőt, engem pedig furdalt a kíváncsiság, hogy mi baja is lehet. Nem bírtam tovább, így rákérdeztem.
- Justin, valami baj van? - rám pillantott, aztán nemleges válasz jeléül bőszen rázni kezdte fejét, jobbra-balra. Sóhajtott egyet, aztán megszólalt.
- Csak tudod, úgy szeretlek - mondta ki, én pedig akaratlanul is elmosolyodtam magam. Jó volt ez hallani a szájából. Ő az, aki a legfontosabb számomra -a születendő kicsik mellett-, és jól esik, hogy Ő is így érez. - Annyira fontos vagy számomra, Mary - folytatta, nekem szemeim újra könnyekkel teltek meg. Meghatódtam. Igen, én, a nagy, és töretlen Marianne Braun, megtörtem.

Justin felállt, s odasétált hozzám. Nem értettem, hogy mit akarhat, így furcsán néztem rá. Zavartan kezdett kotorászni zsebében, aztán leguggolt elém. Előhúzott egy dobozkát, pulzusom pedig az egekbe szökött, szívverésem felgyorsult, fülemben dobogott a vér. Kinyitotta a dobozt, melyben egy gyönyörű, ezüst gyűrű ékeskedett, benne egy kővel. Talán gyémánt lehetett.
- Marianne Summer Braun, megtisztelnél azzal, hogy hozzám jössz feleségül? - kérdezte Justin, én pedig nem bírtam tovább, elsírtam magam.

Drágáim!

Itt is lennék a huszonnyolcadik résszel, amihez remélem azért több hozzászólás érkezik, mint az előbb. Igaz, nagyon szépen köszönöm az előző részhez tartozó két komit, de azért kicsit csalódott voltam, és többre vágyom. Sietek a következővel! Legyetek jók, puszi

Vivianne